Wass Albert:
A könnycsepp álmodott

- Vártam reád már ezredévek óta! - A világ teremtésétől kerestelek!
- Május volt, és megcsókolták egymást. Eztán telt az idő. Aranyszínűre csodálkoztak a fák, nosztalgiás szelek suhogtak, és a mezőkön nem volt több virág. Magában járt a leány a sárga őszi úton, és lába nyomán sírt a rőt avar. Szeméből elindult egy csillogó kis könnycsepp, végigszaladt az arcán és a földre hullt. A faleveleken végigpergett, a föld hajszálerein lassan leszivárgott, amíg egy margaréta gyökeréhez ért. Ott megpihent. A leány lehajtott fejjel ment tovább az erdőn. S a könnycsepp álmodott.

Tavasz osont az alvó fák között s a margaréta kicsi gyökerében fellüktetett az élet. Fények nyíltak be a föld szívébe, és tündér-gyorsan kitavaszodott. A margaréta nőtt. És egy pompás estén, fülemilék éneke mellett, kinyitotta első fehér virágát. Egy fiú s egy leány jöttek az úton. A fiú lehajolt, s letépte a virágot. A leánynak adta. Ott álltak egymással szemben. - Vártam reád már ezredévek óta! - A világ teremtésétől kerestelek! - Szemükből ragyogott a március... A kicsi könnycsepp nem álmodott tovább.

Wass Albert:
A másik

Én nem tudom, mi van velem, de néha magam elől menekülni vágyom, hogy az a másik, titkos Énem meg ne találjon.

Mert jajj, az egy fekete szellem, s gonosz kínokkal rég hat át. Annyiszor jött: rengeteg lelkem, s csatát kezdettünk: rém-csatát.

Ha félve, bújva, bajt előzve olyankor elfutok előle, s szívemre fény-zápor szakad, kísérnek újra régi tervek, és álmaim, a száműzöttek hazatérni mernek: elég egy csöndes pillanat, hogy az a gyűlölt Másik Énem, tépő vad gondolat-hadakkal izzó agyamba visszatérjen.

És jaj nekem, ha rám talál: minden madárdal csendre vágyik, s a csend, a csend: ez a Halál…

Most is közeleg a szörnyű Másik: döbbent szemekkel jönni látom, jaj rejtsetek el, rejtsetek el, hogy meg ne találjon!

Wass Albert:
A Nap

Olyan a szemed, mint a Nap,
kár volt, hogy belenéztem,
mert jaj, Te a Nap rokona vagy,
s nekem a Nap az ellenségem.

Kerüljük egymást ősi daccal
és minden ősszel gúnyolom,
s ő rám nevet minden tavasszal.

Nyáron elüldöz messze, messze:
harmat-homályos rengetegbe,
olykor csak játszadoz' velem,
hanem mikor meghalt a Nap:
az őszi estét szeretem.

Mikor a te szemedbe néztem, érzem, egy kissé messze néztem: mert Te a Nap rokona vagy,
s nekem a Nap az ellenségem.

Embertestvér, hagyj mára bút és gondot virrasztani az álmos utcasarkon. Bent fényözönvár. Zeneszó hallatszik: öröm űl tort a sápadt arcokon… hagyd ma az utcán csonka életed.

Vesd el magad, mint elrongyolt kabátot ne félj, nem vész el, nem kell senkinek. (Mindenkinek van ily rongyos kabátja.) Ma öltsd magadra vígabb kedvedet.

A nóta vár, a csók és virág, ne gondolj arra, hogy holnap mi lesz. Kívánd csak, hogy ez éjszakán miránk bizarr fény hulljon: forró és színes.

Azután, ha már betör a hajnal: bátor, lenszőke, kékszemű legény: felöltjük újra régi rosszakabátunk, s egy utcasarkon tétován megállunk, két régi ember: koldus és szegény.