| |
|
Feliratkozás |
 |
|
Leiratkozás |
Wass Albert:
A könnycsepp álmodott
- Vártam reád már ezredévek óta! -
A világ teremtésétől kerestelek!
- Május volt, és megcsókolták egymást. Eztán telt az idő.
Aranyszínűre csodálkoztak a fák, nosztalgiás szelek suhogtak,
és a mezőkön nem volt több virág.
Magában járt a leány a sárga őszi úton,
és lába nyomán sírt a rőt avar.
Szeméből elindult egy csillogó kis könnycsepp,
végigszaladt az arcán
és a földre hullt.
A faleveleken végigpergett, a föld hajszálerein lassan leszivárgott,
amíg egy margaréta gyökeréhez ért. Ott megpihent.
A leány lehajtott fejjel ment tovább az erdőn.
S a könnycsepp álmodott.
Tavasz osont az alvó fák között s a margaréta kicsi gyökerében
fellüktetett az élet.
Fények nyíltak be a föld szívébe, és tündér-gyorsan kitavaszodott.
A margaréta nőtt.
És egy pompás estén, fülemilék éneke mellett,
kinyitotta első fehér virágát.
Egy fiú s egy leány jöttek az úton.
A fiú lehajolt, s letépte a virágot.
A leánynak adta.
Ott álltak egymással szemben.
- Vártam reád már ezredévek óta! -
A világ teremtésétől kerestelek!
- Szemükből ragyogott a március...
A kicsi könnycsepp nem álmodott tovább.
Wass Albert:
A másik
Én nem tudom, mi van velem, de néha
magam elől menekülni vágyom,
hogy az a másik, titkos Énem
meg ne találjon.
Mert jajj, az egy fekete szellem,
s gonosz kínokkal rég hat át.
Annyiszor jött: rengeteg lelkem,
s csatát kezdettünk: rém-csatát.
Ha félve, bújva, bajt előzve
olyankor elfutok előle,
s szívemre fény-zápor szakad,
kísérnek újra régi tervek,
és álmaim,
a száműzöttek hazatérni mernek:
elég egy csöndes pillanat,
hogy az a gyűlölt Másik Énem,
tépő vad gondolat-hadakkal
izzó agyamba visszatérjen.
És jaj nekem, ha rám talál:
minden madárdal csendre vágyik,
s a csend, a csend: ez a Halál…
Most is közeleg a szörnyű Másik:
döbbent szemekkel jönni látom,
jaj rejtsetek el, rejtsetek el,
hogy meg ne találjon!
Wass Albert:
A Nap
Olyan a szemed, mint a Nap,
kár volt, hogy belenéztem,
mert jaj, Te a Nap rokona vagy,
s nekem a Nap az ellenségem.
Kerüljük egymást ősi daccal
és minden ősszel gúnyolom,
s ő rám nevet minden tavasszal.
Nyáron elüldöz messze, messze:
harmat-homályos rengetegbe,
olykor csak játszadoz' velem,
hanem mikor meghalt a Nap:
az őszi estét szeretem.
Mikor a te szemedbe néztem,
érzem, egy kissé messze néztem:
mert Te a Nap rokona vagy,
s nekem a Nap az ellenségem.
Wass Albert:
Egy mulató előtt
Embertestvér, hagyj mára bút és gondot
virrasztani az álmos utcasarkon.
Bent fényözönvár. Zeneszó hallatszik:
öröm űl tort a sápadt arcokon…
hagyd ma az utcán csonka életed.
Vesd el magad, mint elrongyolt kabátot
ne félj, nem vész el, nem kell senkinek.
(Mindenkinek van ily rongyos kabátja.)
Ma öltsd magadra vígabb kedvedet.
A nóta vár, a csók és virág,
ne gondolj arra, hogy holnap mi lesz.
Kívánd csak, hogy ez éjszakán miránk
bizarr fény hulljon: forró és színes.
Azután, ha már betör a hajnal:
bátor, lenszőke, kékszemű legény:
felöltjük újra régi rosszakabátunk,
s egy utcasarkon tétován megállunk,
két régi ember: koldus és szegény.
|
 |
|
|
|
| |
|
"...egy összekuszált világ emberiségének lelkiismerete vagyok."
Albert Wass de Czege (1979) |
| |
|
| |
|
|
|
Wass Albert:
Mikor a bujdosó az Istennel beszél
Uram, én nem tudom az igazságot
miképpen osztogatod ezután,
hogy mindenkinek bár maréknyi jusson.
Annyit tudok csak: esztendeje immár,
hogy végigdúlt a vihar otthonunkon.
Tudnod kell Uram, hisz mindenttudó vagy:
nem akartunk mi semmi mást, csak élni.
Szántani, vetni és remélni
Szántani, vetni és remélni
jó munkáért vidám aratást.
Nem imádkoztunk sokat,
az igaz.
De szerettük a világodat, Uram,
ahogy megadtad:
gondokkal telítve,
búval és örömmel fűszerezve,
a tövisek között egy-egy virág...
szép volt Uram, jó volt a világ.
Szerettük a patakodat,
mely zengve
selyempartok közt vígan szökdösött.
A szellőt, ahogy hegyeidről este
virágillattal megrakódva jött.
Hajnalodat, amikor bokrétásan
felkacagott az ablakunk alatt.
Szerettünk minden bokrot, fát, virágot,
pillangót, felhőt, madarat...!
Apánk kezét. Anyánk mosolyát.
Kisgyermekünk első
kacaját.
A csókot, ahogy lányajkon kigyúlt.
A vágyat, mikor fellegekbe nyúlt,
Feléd, Uram, akár
a jegenye!
Jövendőt kért! Békét és életet!
Mégis a balkezed mozdult elénk
s reánk bocsátottad a végzetet.
Most már igazán
nem tudom: a sorsot
hogyan s miképpen rendezed.
De bujdosók könnyében s bánatában
nem lelheted Uram a kedvedet.
Uram, nekünk ez a föld idegen.
Az ég sem derít itt sugarat miránk.
Bajor erdőkön bujdosó magyarnak
bogáncsos úton
nem terem virág.
Más itt a szél. Másként
suhog az erdő.
Más nyelven szólnak a patakok.
Bozót tépi a bujdosó magyart,
kivert, hazátlan árva és zavart...
Uram, Te ezt így nem akarhatod!
Amerre járunk: köd lepi
az erdőt.
Nyögnek a fák és tövisek sebeznek.
Bármerre indul céltalan nyomunk:
még az ösvény is átfordul keletnek.
Uram! Rendeld már, hogy hazamehessünk!
Mindegy hogyan és
mindegy, milyen áron!
Nem akarunk örökké bujdokolni
ezen a zord, otthontalan világon!
Ha kell gyalog is, éhesen, vacogva,
tépett lélekkel és halálra váltan:
csak otthon legyünk
egyszer a hazánkban!
Vert farkas mellé
farkasnak beállunk,
vagy koldusnak a
templom küszöbére,
rabnak, ha kell, testvér-rabok közé:
csak haza jussunk végre!
Hogy beszélhessünk magyarul a földhöz
s megértsük, amit zúgnak
a szelek...!
Ha Szodoma láttán kővé változom:
Uram, én akkor is haza megyek!
Nincsen napodnak máshol melege.
Sehol sem olyanok a csillagok.
Ha százszor átkozott is az, aki magyar:
nem lehetek más, ha egyszer az vagyok...!
Add újra látnom apámat, anyámat,
vagy sírjukat bár, ha többet nem lehet...
Hadd roskadjak egy
üszkös rom tövébe
eldobva végre a
vándorbotot
s úgy súgjam megadással: Miatyánk...
sokat vétettem Ellened s nagyot...
de nézd:
megtörtént a Te akaratod.
(Bajorerdő 1945)
|
|
Wass Albert:
Magányosság erdeje
Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak; én és valaki
valaki, akit nem is ismerek.
És aki mégis, mégis elkísér
akármeddig megyek.
Valaki, akit mégsem ismerek.
S van itt egy álmom: különösen szép
és különösen mégis fáj nekem:
Valaki egyszer majd elémbe lép
és megfogja két tévelygő kezem
lecsókolja két könnyező szemem...
Valaki majd az életembe lép
aki százszor több, mint az életem.
Van itt egy álmom: különösen szép
és különösen, mégis fáj nekem...
Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak, én és valaki.
Valaki, akit nem ismerek
és akiről még tudnom sem szabad:
Bár jobban szeretem, mint magamat.
|
|
Wass Albert:
Darvak
... Fent ék alakban vonulnak a darvak...
Nem is tudom miért fáj úgy nekem
ez az éles, tragikus ék alak...
Érzem talán: ez lesz a végzetem.
Ha egyszer ősz lesz,
és értem küldenek a csillagok,
mint Lohengrinért: csoda-táltoson,
amikor meghalok:
daruvá változom.
És jönnek majd a többi darvak,
körüllebegnek, szárnyra kapnak,
s amíg lent elsirat az ének,
a végtelenbe elkísérnek.
Valaki akkor feltekint az égre,
Nem tudja mért, de könny szökik szemébe:
... fent ék alakba vonulnak a darvak.
|
|
Wass Albert:
Fekete gálya a Sajón
Most indult útnak,
most tépte el a szél láncát
valahol a fűzek alatt,
fekete tönk, fekete gálya,
halad, halad.
Tölgyfa volt. Bús magyar tölgyfa,
fekete hant sötét lakója,
mokányképű
és érckemény,
hányiveti betyár legény:
akárcsak a mi sorsunk volna.
Mi is egyszer leroskadunk,
s akkor hajrá, magyar kedvvel,
törött derékkal,
szürke fejjel
ragad tovább nagy vizek árja,
s leszünk azontúl fekete koporsó:
parttól szakadt és partjavesztett gálya.
|
| |
|
| |
|
Wass Albert a trianoni magyarság nagy nemzedékének
nagy személyisége, nagy idők koronatanúja.
- az Erdélyi Világszövetség volt Társelnöke - (Turcsány Péter gondolata) |
| |
|
| |
|
|