Wass Albert:
Hamburg

Felhők fölött fekete fátylat fosztanak fogatlan vén banyák. Esik, esik. Sáros külváros. Ráncos arcú házak. Didergő fák. A nyúzott ágakon borzolt verébraj gunnyaszt. Vén, kifakult bádogtábla csikorog a szélben, s egy szénnel rakott teherkocsi előtt a sarkon sír egy gyermek.

Nem hallja senki. Homályos ablak mögött vacog a csend. Füstös, ázott kővadon a város, és a világ kietlen pusztaság, amelyben kétezer millió emberarcú gép tapossa siketen és vakon az életrobotot. Ki hallaná a síró gyermeket, e porszemnyi magányt a nagy világmagány félelmei között?

Csak egy verébnek reszket meg a tolla, s egy csepp lehull az ágról, mint a gyémánt, s a sáros földön apró sebet üt. De beleremegnek a világűr bolygói, a hold, a nap, a csillagok, s az elrejtőzött öreg Isten arcán egy új barázdát vés a fájdalom, egek és mélységek fülelnek! Angyalok kezében valahol az idő megáll... mert jaj, a sarkon sír egy gyermek.

De a város nem tud róla semmit. S körül-körül a világ üres, siket és céltalan, mint egy szemétre lökött ócska köpőcsésze.